Herman Ottó a halászokról 1887-ben könyvet írt, amiből csak egy idézetet szeretnék kiemelni, amivel csak egyetérteni lehet:

Igazi magyar halász az, a ki ősi szerszámmal, ősi módon, patriarchális összeállásban, tehát ősi bokorban, kötésben vagy felekezetben űzi mesterségét s megbizonyíthatólag soha czéhes és soha jobbágy nem volt.

Volt és van neki még ma is "nemzetsége", amelyben a halászat nemes mestersége apáról fiúra öröklődött és öröklődik; mesterségére büszke, leginkább azért, mert erős a hite, hogy "Krisztus halásza", hogy őselődjei a mesterségben az apostolok voltak.

A magyar halász majdnem kivétel nélkül az, a mit a "jóra való magyar ember" alatt értünk. Nyugodtlelkű, becsületes; jobbadán hallgatag; de a mellett nyilt, vendégszerető; kiválóan mértékletes; munkában serény és kitartó. Legtöbbször bámulatos a megfigyelő tehetsége, mely mindent felölel, a mi a vízben s a víz körül van; hozzá példásan rendszerető, ki sohasem pihen le addig, a míg szerszámját rendbe nem rakta.

Mikor nyugalomra tér, a háló ki van terítve, a húzókötelek össze vannak fejve, a czók-mók czibékestül a maga helyén. A fenékhorog össze van szemelve s a fejmadzagnál fogva föl is kötve; pallóköve, végköve és böncsői szép rendben a tat mellé vannak rakva. Szóval, úgy van a szerszámmal, hogy a nap vagy az éj bármely órájában kiszállhat a vizekre s kivetheti. Rendes ő ezért, de meg azért is, mert tudja, hogy szerszámja így tovább tart.